Doriszka, illetve a világ szinbiózisa

Unalmas, száraz vasárnap este, csípős hideg, én pedig egy halom kaja mámorító társaságát élvezem a kanapén, a gép előtt. Teljes béke, csak a gyomrom háborog, ami persze már tömve van - hiába, az evés a magányosak barátja. Mégis hogyne tudnék élvezni pár percet belőle, egy fárasztó nap után?

Beszélgetünk. A munkáról, az életről, a játékról, mindenről, én pedig élvezem. Ekkor megtörik valami: sörözni hív. Merész, pimasz húzás, dehát persze miért ne? Gyors szerviz (fésülködés, valami tiszta ruha, sminket felejtsétek el), irány a belváros - már megint... De van bennem valami furcsa "megéri" érzés, ez biztos valami hülye női dolog.

Hirtelen már a nyugati előtt suhan el, szinte magával ránt, úgy rohan, pont ilyennek képzeltem el. Kezében a jól megérdemelt cigi, mint valami felséges jelkép, akár komikusnak is tűnhetne, de nem, ő jól adja elő - ritkaság, furcsa, izgi.

Egy kocsmába megyünk, gépestül. Sört rendel. Ritkán kérdez, inkább mesélni szeret, kicsit fanatikus, kicsit őrült - de csak annyira, amennyire én is - de annyi baj legyen, mond csak, majd kihámozom, ezért ülök itt :) Egyszer csak kapok egy felest is, és persze még több sör. Kicsit olyan, mintha le akarna itatni, de szinte a szemébe van írva, hogy nem ez a célja - meg persze az amúgy is lehetetlen.

Záróra, csomagolunk, megyünk. Azon gondolkodom, hogyan juthatnék haza, mikor felajánlja, menjek hozzá, majd alszom a galérián. Kapásból mondanék erre valami nagyon éles elutasítást, de a szemébe nézek, és csak bólintok egyet - mi a franért?

Lakás - ez egy igazi művész! Meg voltam róla győződve, hogy rajtam kívül senki sem bírja elviselni a kuplerájt, a rendszer azon furcsa megnyilvánulását, amit rajtad kívül senki sem ért - látszólag, de mégis.

Pár mondat, pár gondolat, és tudom, hogy ismer. Minden erőmet beleadom a beszélgetésbe, elértünk odáig, mint az óvodások - mindent tudni akarok róla, most, azonnal, nem később, azonnal tudni akarom, ki vagy és mit akarsz! - persze mindezt nem ordíthatom az arcába, ezért szimplán felteszem az önelégült-arcomat, az majd szépen takar :)

Álmos vagyok, illetve energiavámpír, de ő fárad, így én is. Felmászom a galériára, bevackolom magam a sarokba szokásomhoz híven, de persze a beszélgetésnek még mindig nincs vége - sose lesz.... Már félálomban szunyókálok édesdeden, és amikor a szememet kinyitom, ő itt van mellettem.

Reggel van, igyekszem kiverni a fejemből a tegnap estét, korai még az ilyesmin rágódni, nemde? Cigivel és kávéval kínál. Elfogadom, felöltözöm, közben leugrik a boltba. Menetkész vagyok, ő pedig marasztal. Maradok még egy kicsit, nem drága az én időm... De most viszont tényleg mennem kell! Aranyos vagy, de nem tudok ilyenkor enni, ne főzz semmit, köszi. Tényleg, ne haragudj, nem maradok tovább megyek, szia!

Az ajtó becsukódik, én pedig - magam sem tudom, mitől - megrémülve oldalgok a gangon. Nem tudom, mi történt, nem tudom, hogy miért... Azt hittem, uralom saját magam, uralhatom magam anélkül, hogy meghazudtolnám, de nem, bármit teszek, ha más nem, a testem elárul....

A kapuban állok, a falnak dőlök, idióta üveges szemmel nézek ki a fejemből, és csak az agyam jár, nem érdekel, hogy hülyének néz az öreg néni ott szemben! Nézzen csak... De akkor is, mégis hogy gondoltam ezt az egészet? Miért mentem oda? Miért történt, ami történt? Miért marasztalt? Miért nem maradtam? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések igyekeznek szétrobbantani a fejem. Meg sem tudok moccanni. Lesokkoltam.

Snitt. Mosoly, és integet, most már hazafelé tartok... És hogy mi változott, ami miatt ki mertem lépni a kapualjból? Nem túl sok, csak rájöttem egy nagy igazságra. A miértekre ritkán van jó válasz...

Újabb mosoly, majd felteszem a napszemüvegem azzal a berögzült, ősi, mozdulattal, melyet akkor alkalmazok, ha fel akarom magamra hívni a figyelmet, felrakom azt a szemüveget, amit akkor rakok fel, ha nem akarom, hogy lássanak.

Káosz. Mert én így szeretem :)

Bizony, ünnepelünk sok-sok mindent, pl Jézus megszületett, új év lesz, szülinapom, hasonlók. Ezek szerintem soha sehol semmilyen körülmények között nem zökkenőmentesek, miért is lennének azok, ám az elmúlt pár évben megfigyeltem azokat a tipikusan elkövetett problémákat.

1. Langyos Bejgli
Hát persze, a földön nincs ennél jobb dolog, ám a frissen, tepsiből szervírozott, gőzölgő finomság csúnyán megfekszi a gyomrot, ezek után ne csodálkozzunk, ha az elkövetkezendő napokban hányás, illetve fosás profi egyvelege gyötör, ezzel pecsételvén meg az ünnepi hangulatot - hisz mi sem meghittebb, mint a 'mennyből az angyal' közben kétségbeesetten a retyóra szaladni.

2. Ünnepi étkek
Ki ne lenne szoros barátságban akár a halászlével, töltött káposztával, és az ízesebbnél ízesebb csemegékkel, mint a mindennapi unalmas kajákkal? Ez szép és jó, de legtöbbünk már a készülődés alkalmával teleeszi magát velük, így az ünnepi menüket már kevésbé találjuk eredetinek. Megoldás gyanánt javaslom zóna adagok fogyasztását, így hogyha másnap a rokonoknál ugyanazokat az ételeket véljük felfedezni az asztalon, nem zokogunk bele a karácsonyi abroszba a csalódottságtól.

3. Családlátogatás
Fárasztó, és kimerítő dolog örökkön minden kedves rokont, családtagot, barátot, ismerőst végigjárni, arról nem is beszélve, hogy maga a karácsony pusztán 2 nap, így a vállalkozás lehetetlen. Csődíts egybe mindenkit, karácsonyozzatok közösen! Időt, energiát spórolsz, ráadásul akkora dózisban jutsz hozzá a törődésükhöz, hogy az elkövetkezendő 1 évben nem igényelsz majd többet.

4. Szilveszteri partyhányás :)
Bizony, már ilyen is van! Egy 15 éves magas inteligenciahányadú gyermek világosított fel, hogy szilveszterkor minimum 2X kell körbeokádni a környezetedet. Szerintem nem. Sok piát igényel, plusz a takarítás, időveszteség, nesze neked újév....

5. Újévi fogadalom
Fölösleges, örülsz majd, ha 2 napig bírod cigi nélkül, vagy hogy nem iszol/káromkodsz/mérgelődsz/maszturbálsz/hízol/mittudomén, ezért azt javaslom, idén 1 az 1ben maradjon ki ez az őskori, elavult, nyomorult szokás.

Mindenesetre Pötyivel és Akelával kívánok mindenkinek boldog új évet! :)

Jól olvasod, amennyire lehet, belemásztam mindenbe, amibe csak tudtam.

Épphogy kihevertem szingliségem fél éves jubilleumát, beismertem minden hibámat, csúfságomat, megbocsátottam mindenkinek, megalázkodtam önmagam előtt is, és ismét átértékeltem magamban az egész világot.

Nehezen viselem a vizsgaidőszakot is, sok hülye tantárgy, mégtöbb baromság, dolgozatok, beadandók, és mindezt iszonyatosan utálom. Megvisel, hogy olyat tömnek a fejembe, amihez nem füllik a fogam.

Mindenki karácsonyi/hanuka/télapci/szilveszter/egyéblófasz lázban ég, amit szintén nem fogad be a gyomrom, a képmutatás melegágya. Azt gondolom, hogy akit szeretek, szeretni fogom akár karácsonyi/hanuka/télapci/szilveszter/egyéblófasz van, akár nem...

Kedves családom sem kímél túlzottan, testvéremet egyre kevesebbet látom, a párkapcsolatát leszámítva hasonló dolgokkal küzd... Édesanyám lassan egy hete fenyeget elfenekeléssel, ami miatt nem ágyaztam be a kanapémon - kinek fáj az ott, ugyan?! Őszintén....

És ekkor eljött a szerda, az a bizonyos, végzetes, fájdalmas, borult szerda. Dolgoztam. A munkahelyemmel kapcsolatban erőteljes ambivalens érzéseim vannak. Szeretem a  társaságot, amikor van hangulat, a közeget, egyszóval szeretek dolgozni, mégis, sokszor nem érzem magam megbecsülve. Biztos én is tehetek róla, de mégis, más minden, mint régen.

De a Lényeg

Aznap valami megszakadt, eltört, végetért, valami megmagyarázhatatlan fájdalom és kétségbeesés kerített hatalmába. Olyannyira, hogy felmondtam.

Kisétáltam a főnök irodájából, és abban a percben kiszakadt a sírás, amit egész nap gyűjtöttem. Nem tudtam, mi a helyes, de tudtam, hogy ez így nem jó, mégis, azt hittem, nem tehetek mást. Csak sírtam, és közben a falakat simogattam, mint valami hülye óvodás egy nyomi szappanoperában, akik Puerto Rico-ba költöznek... Szánalmas.

Amikor kiléptem az ajtón, és ijedt, csodálkozó szempárok fogadtak, már tudtam, miért. Imádom őket, az életem részei, és itt akarok hagyni mindent. Erre nem is találok szavakat, egyszerűen csak érzem, érzem, most is érzem!

Az öltözőbe indultam, amikor az üzletvezető elkapott egy beszélgetésre (mindezt 2 év alatt először tette meg), és azt mondta, nem kell elmennem. Van helyem a csapatban, és nincs velem baj. Itt jött a második dózis - és igen, most is egy 100as zsepivel írom e sorokat, ciki vagy sem :D

Megint az a helyzet, hogy bepánikolok valamin, és egyből felrúgom az egész életemet, és menekülök, mert ezt érzem helyesnek, pedig tudom, hogy nem ez a megoldás. Képtelen vagyok cserbenhagyni őket, képtelen vagyok meghazuttolni önmagam - ismét.

Tán hiba itt itt maradni, de mégnagyobb hülyeség lenne elmenni. Azt hiszem, kivárom a történet végét :)

Bizony, nem is szeretem Micimackót, de hamár így tocsog a nyáltól ez a bejegyzés, ám legyen... Persze képzelje magát a képre Józsi, Adry, Bré, Dóra, Krisztián, Andi, Ica, Bálint, Norman, Cintia, Ani, Erika, Rőzse, Szilvi, Kriszti, Gábor, Peti, Robi, Pötyi, Ádám, Csaba, Lajos, Máté, István, és mindenki más, akit neadjisten kihagytam, de remélem ilyen nincs, akik hiányoznának veszettül. <3

Sziasztok!

A bűnöm annyi, hogy hétfő este 7 óta felé a Ferenciek tere felé lézengtem. Haza akartam jutni, ám ekkor még nem is sejtettem, mekkora kihívás lesz... Csupán a Móricz Zsigmond körtérig akartam eljutni, ami normál járattal 3, gyorssal pedig 1 megálló. Ígyhát vártam a megállóba, és vészjóslóak kacsingattam a körülöttem álló embertömegre. Ők lesznek az utastársaim...

Egy piros 7-es busz érkezett, és mivel tele volt a tököm a nappal, úgy döntöttem, mielőbb haza akarok érni, forró zuhanyt venni, és egy szál köntösben a TV-t bámulni, miközben megy a faszbúk.

Felszálltam. Egy darabig magamtól mentem, aztán a tömeg nyomott. A lényeg, hogy fenn voltam a buszon. De amint sikerült többé-kevésbé megkapaszkodnom, rögtön elfogott a balsejtelem, miszerint itt nem túl jó.

A mögöttem álló 70 év körüli, szakállas, büdös, ámbár édesen mosolygó bácsi folyamatosan a fenekemhez dörgőlőzött. Igyekeztem minél inkább az előttem ülő nagymama szájába mászni elkerülvén ama  bizonyos kellemetlen érintkezést a bácsival, de nem volt sokkal jobb. Végül megoldásként a táskámat tettem az ülepem, illetve az idős úr nemi szerve közé. A bácsi csúnyán nézett rám, hiába mosolyogtam, miközben véletlennek tettettem azt a könyöklő mozdulatot, ami a hasába érkezett.

Büszkén elmosolyodtam, és ezt a mosolyt csak akkor töröltem le a képemről, amikor a jobb oldalamon álló lány Lédi Gagától az Álehándó című számot ordíttatja oly módon, hogy a saját hangomat nem hallom. Szerencsére hamar elterelte a figyelmemet a szennylap, amit éppen olvasgatott, mégpedig a szex rovatnál volt kinyitva. Hálisten az alatt a fél perc alatt, amíg el nem lapozta, mindent megtudhattam a női orgazmusról.

ÉS akkor... Megpillantottam a világ legidegesítőbb faját. Olyan létformákat, melyeket senki sem ért. Olyan szánalmas ösztönlényeket, melyekkel nap mint nap találkozom, mégsem tudtam megszokni őket.
Mellettem egy fiú és egy lány éppen 'csókolózásnak' álcázott párosodását intézte, mindezt mellettem.... Nagyon ébernek kellett lennem, nehogy véletlenül engem dugjon meg a csávó - ha már mindenképpen félremegy a cerka, remélem inkább a mögöttem lévő bácsi arcára csal mosolyt.

És ekkor lelki szemeim előtt levetítem, ahogy a busz óriásit fékez egy ijedt öreg néni, vagy kiscica előtt, és a lány vérfagyasztó sikolyok közepette felzokog:

- Petii! Leharaptad az alsó állkapcsom, váááá!
- Ááááh, te pedig a műkörmöddel pont most operáltad le a bal herémet!
- Ááááh!!!!!!!!
- Wááááááááá!!!!!!

Én pedig majd csak vigyorgok, és ördögi kacaj közepette kenem szét az arcomra fröccsent vért, miközben az emberek sikítoznak, a buszvezető pedig ijedtében padlógázzal belehalt egy villanyoszlopba. Milyen szép is lenne :)

DE nekem sose lehet jó. Azt hiszem, egy önelégült mosoly keretében gyilkos pillantást küldök feléjük, amitől rögtön elmegy a kedvük a nyilvános szextől.

És mire megteremtettem az utazásomhoz szükséges körülményeket, leszálltam.

Na bazdmeg :D

Amikor a tisztelt írótársaknak nincs ihlete, összeraknak valami oltári gagyi szerelmes, vámpíros, vérfarkasos, bonyodalmas, sírós történetet. Éppen nekem sem akadt jobb ötletem, úgyhogy essünk is neki, segítsünk a tvájlájt írójának, hogyan is kéne folytatni ezt a gyönyörű, igényes, esztétikus, eredeti, és abszolút nem sablonos történetet!

Hó' vót' hó' nem, vót egyszer egy leányka. Sztellának hívták őtet... Teljesen átlagos volt, semmi extra nem volt benne, leszámítva, hogy az iskola, ahová napi 26

órát járt, kissé kihalt volt.

Mindig nagy érdeklődéssel figyelte a világ csodálatos dolgait, és nagy terveket szövögetett. Ipari varrónő akart lenni, vagy hegesztő-szakmunkás, ám ebben a kegyetlen világban nem volt ez olyan egyszerű. Ebben az ócska kis fos városban, ahová beleszületett, nem volt barátja. (HÁ' ezek után szerelme mé' lett vóna?! Ámbár közelebbről megismerkedett egy almával, de ez a románc sem tartott sokáig...)

Egyik nap észrevette, hogy egy fiú az iskolában folyton őt bámulja. Nem tudta, mit kéne tennie, ezért nem csinált semmit.

Jóuzsi nap mint nap figyelte Sztellát, de sose volt bátorsága megszólítani...

Azt gondolta, nincs esélye Sztellánál, és emellett volt egy sötét titka is...

Mindennek ellenére egyik nap összeszedte minden bátorságát, és megszólította szíve hölgyét, kegyei reményében:

• -  Kő kóla pufirizsa?
• -  Nem...
• -  Há de én szerelmes vagyok beléd!!!!!
• -  Ja, az más..... :)

Így aztán együtt jártak, hosszú napokon keresztül, míg végül eljött a 'nagy nap' és Jóuzsinak nem volt titka többé...

És akkor valami nagyon váratlan dolog történt...

...Jóuzsi vámpírrá változott, amitől Sztella nagyon megijedt!

A fogai vért spricceltek, a szemei vérben forogtak, és egyre csak a melleit bámulta.

A lány mozgolódni kezdett az izgató látvány hatására, ám ezt Jóuzsi nem fogta fel, mert hülye. Azt gondolta, hogy fulladozik a takaró alatt, ezért lerántotta róla az ágyneműt.
Sztella nagyon félt, hogy kiesik a melltartójába tömködött WC papír szex közben, ezért nyomban sikítozni kezdett. Jóuzsi pedig elszégyellte magát, és hazament muffint sütni...

Ígyhát a szex meghiúsult, és Jóuzsi is lebukott. Sztella sejtette a titkát, megfigyelte, hogy amikor a napon vannak, feltűnően csillog szerelme bőre, ám ezt ő a hidratálás céljából magára kent bálnazsírnak tulajdonította.

Másnap megnyugtatta a szerelmét, hogy ő még mindig szereti, akkor is, ha csak meg akarja csapolni, mint egy retkes boroshordót, és felőle aztán szárazabbra szívhatja, mint a Góbi sivatagot :)

Minden esetre senki sem számított rá, hogy a Sztella által oly mélyen tisztelt Berci, a farkasember is szemet vetett főhősünkre...

Pedig így történt. Berci jóba volt Sztrellával, ám gyűlölte Jóuzsit, amiért elvette tőle egyetlen plátói szerelmét, akinek délutánonként egeret fogott.

Jóuzsi nagyon megharagudott Bercire, amiért sunázná a csaját, és úgy döntött, azon nyomban megöli a csábítót.

Sztella hiába kérlelte, könyörgött, hogy ne bántsa gyermekkori barátját, Jóuzsi hajthatatlan volt (elvégre minden ilyen szarságba kell egy kis féltékenységi jelenet, nemde?!)

Jóuzsi gondosan előkészítette vámpírfogait, beindította az az emésztéséhez szükséges véredényeit, mondján, hogy akkor ő most megeszi a manust.

De elkésett vele...

Bercit elütötte egy busz. A BKV a saját halottjának tekintette őt.

ÉS persze Sztella és Jóuzsi boldogan éltek, amíg Jóuzsi rá nem jött, hogy Sztella is ehető. 3 évet voltak házasok, ez idő alatt 1 denevér, 2 vérszívó wukiee, és Batmen gondoskodó szülei voltak.

Milyen szép a szerelem :)

Valójában aludni készültem, de nehéz. Lehet, hogy óriási hülyeséget csináltam. És ha óriási hülyeséget csináltam, akkor asszem baszhatom, de akkor is böki a csőröm a dolog...

Péntekről szombatra virradó éjszaka mulatni mentünk drága kollégáimmal. A létszám rendben volt, aki számított, ott volt. A söröket akármilyen serényen pusztítottam, és a macifröccsöt bármily serényen gyilkoltam, csaknem fogyott eléggé. Az emberek jöttek-mentek-csocsóztak-ittak-ettek, és persze kibeszéltük nyomorúságos életünk inden percét. És persze nevettünk. Sokat nevettünk.

Múltak a percek, ürültek a korsók, és idő közben arra lettem figyelmes, hogy éppen az életem legintimebb titkait tálalom ki egy olyan embernek, akit magam is alig ismerek - ez mind semmi, de elmaradt az a klasszikus, velőtrázó, megaláztatós "hűűűű b*zdmeg" érzés. Ígyhát mindenfajta bűntudat nélkül ittam tovább, és meg sem próbáltam befogni a számat, csak úgy ömlött belőlem a bölcsesség - mert persze ilyenkor mindig előjön belőlem a kortárssegítő önismeret-tréner... Nem tudom, ő ezt valóban értékelte-e, de ha csak színlelte, akkor is nagyon elhittem, ügyes trükk volt. ;) Vagy nem tudom....

A későbbiekben táncolásra adtuk a fejünket, itt még többet ittunk, és táncolás közben persze az aerobik-oktató bújik ki a bőrömből, hiszen ha üvölt a zene, az én vérem is a ritmusra pezsdül, kell ennél több? :) Hát nekem ugyan nem kellett...

Alakult az este így úgy amúgy, s végül a hosszas táncikálásból ölelés lett, az ölelésből csók, és további 'nyalánkságok'. Még mielőtt f*szhiányos olcsólánykának titulálna bárki, hagy tegyem hozzá, ismerem az illetőt egy ideje... Először azzal próbáltam magyarázni a dolgot magam részére, hogy volt érzelmi háttere.

Nem volt időm végiggondolni, mert hamarosan a csapatunk 2 tagja is rosszul lett - és az egyik ő volt. Sétálni vittük, hánytattuk, végül úgy döntöttünk, elkísérjük haza. Persze, ellenkezett, de férfi büszkeség a francba is, ha nem tud egyenesen menni, én ugyan senkinek nem hiszek! Bármennyire is idegesítő, ilyenkor a gondoskodó anyuka kerül előtérbe, aki akkor sem hagyja egyedül a másikat, amikor a ház előtt nem túl meggyőzően bizonygatja, hogy innen már oké.

Irány a ház, a lift, az ajtó, 2 puszi, és egy olyan őszinte ölelés, amilyet régóta nem kaptam. Később éjszakai kajálás, aztán irány haza, alvás.

Azóta 2 nap telt el. És pedig a citadella tetején ücsörgök, bámulom a csodálatos tájat, és azon gondolkodom, vajon ő mit gondol ezek után? Annyira képtelen gondolat lenne, hogy egyszer együtt nézzünk le a városra, vagy bármi hasonló? Ki tudja. De maga a gondolat nem rossz, sőt ;)

Bizony, ott az az apró folt én vagyok, mögöttem a kivilágított szobor, sehol egy teremtett lélek. Mesés, nem? :)

De egyúttal megköszönöm ezt a mai estét a világ legcsodálatosabb volt-osztálytársainak, igazán :)

Merthogy november 9-et írunk. Legalábbis ti, én sose jegyzem meg a dátumot, mert úgyis változik, örökké lemaradásban lennék...

Asszem ez a hét is fantasztikusan indult.

Miután a hétvégén Ivánnál felejtettem a pénztárcámat, benne minden papírommal, elkapott a kaller, amikor jöttem fel a metróból. Hosszan veszekedés, vitatkozás után végül bevallottam mindent - nehogymá' ő érezze magát szarul, mert egy utolsó hányinger alapári mocsok gerinctelen féreg, és nem tud kulturált munkát találni, ezért a tisztességes (ámbár feledékeny) utasok cseszegetésére, baszogatására, sanyargatására, és megalázására tette fel az életét, amiért nagyjából 500 Ft fejpénzt kaphat... Mellesleg volt nálam jegy, de nem fogadta el, mert nem volt lyukasztva...

Nem volt más hátra, mint szépen mosolyogni rá, meg a kedves, aranyos, tisztességes, becsületes, rendőrbácsira is, aki ezt az egészet végignézte. Pedig ő is tudhatta volna, hogy a patron-utántöltés megrendelőlapja, és a cipőtisztító számlája is egy irat, nem csak a rohadt személyim....

Miután ez a két értelmes egyén közös erővel felfogta, hogy nincs nálam SEMMI személyes irat, az ellenőrzőmet kérték. Nem tudom, hány évesnek nézek ki, de továbbra is csak azt ismételgettem, hogy nincs nálam SEMMI személyes irat, de ha gondolja, írja rá a papírra, hogy bölcsiben óra, óvodában pedig lepke volt a jelem, és a fehér csoportba jártam... Ettől sem voltak elájulva - de úgy őszintén mit vártak? A hülyékkel csak hülyén lehet beszélni!

ÉS eztán jött csak a keménykedés, hohó! A kaller bácsi egyre csak azt ismételgette, hogy bezzeg ha a rendőr igazoltat... Na akkó' aztán mi lesz?! - tettem fel a kérdést reakció gyanánt, és csodák csodája értelmes választ kaptam: Akkó' aztán egy napot ülhetek a zárkában! Sosem hatottak meg túlzottan a fenyegetések, ezért erre csak annyit feleltem: OKÉ!

Mire a rendőrbácsi bekapcsolódott a beszélgetésbe, én már tartottam a csuklómat, hogy rátegye a bilincset, miközben egy bűnbánó arccal igyekeztem elfedni a nevetést - mert ez nevetséges volt.

Az lett a vége, hogy a rendőrbácsi lekérdezte a központból az adataimat, a kaller felírta, egy széles mosoly, és egy szánalmas pillantás közben aláírtam a csekket, kitéptem a kezéből ennek a vizilónak, és mentem tovább.

Meg vagyok büntetve, de ennél többet is kihozhattam volna a történetből... Legközelebb frankón le akarom csukatni magam, és a fél magyar médiát rázúdítani erre a nyomorult bandára, hagy szedjék ízekre ezeket a szánalmas férgeket, tapossák csak ki a belét ezeknek az arcoskodó kis semmitmondó korrupt porbafingó egyenruhás alakoknak (elnézést, de alapos okom van feltételezni, hogy az állomány 80%-a ilyenekből áll, persze tisztelet a kivételnek)! Rúgják csak ki őket, nekem nem fog fájni... Ilyenkor mindig az jut eszembe: "Munkahelyeket teremtünk!" - de ilyen áron?

Van 2 munkatársam. Illetve több is, izgalmasak :)

Talán annyit leírhatok róluk, hogy Vikinek, illetve Gyurinak hívják őket. Ők egy pár.

Kizárólag kedden, és csütörtökön dolgoznak, de nem ezért érdekesek. Korábban nem találkoztam velük, csak mesélték nekem, hogy ők együtt képesek csak dolgozni.
Egyik alkalommal, amikor csak a férfiember volt csak behívva dolgozni, a lány is átöltözött vele, majd amikor közölték vele, hogy 4 órát ki kell bírnia imádottja nélkül, sértődötten a buszmegállóba távozott. Később visszament az épületbe, hogy ne fagyjon meg...

Az első találkozás nagyon furcsa volt. A fiú igyekezett hozzám beszélni, a lány pedig mögötte bújkált. A finom dolgok csak eztán jöttek, sorra kerültek napvilágra a szaftos kis tényecskék...

Állítólag a lány kiskorú, bizonyára nem élnek együtt, és mégis, a kislány megszállottan követi élete párját. A fiúról csak úgy süt az önbizalomhiány, vagy butaság, vagy a kettő gondos, és törékeny egyvelege, magam sem tudom... Sajnos a takarításon kívül másra nem használható a drágám. Nem jósolok neki túl nagy karriert.... Annó amikor 8 éves voltam, vércikinek számított, hogy nem ismerem az analóg órát. Ő több mint 10 évet vert rám, ezennel hivatalosan is rekorder :)
Mindketten szótlan, megszeppenős emberek.

És mi a legviccesebb? A fiúnak van értelmesebb feje, de a lány az értelmesebb. Legalább tökéletesen kiegészítik egymást, nem igaz? :D

Egy másik alkalommal egy Kitti/Orsi nevű népséget fogtunk be takarítani, aki folyamatosan arról beszélt, hogy ha ő nem eszik, elájul... Azt, hogy hogyan kell "szabályosan" felmosni, nem tudta megjegyezni, ez már sok volt szegénynek... A vendégek társaságában hangosan obszcén szavakat kiabált, és még csak meg se rezzent rajta. De ő amúgy se maradt volna sokáig, mert jövőre egyetemre megy, hogy mit akar tanulni, még nem tudja...

Annó egy kedves fiú, tán Krisztián, éppen amikor véget ért a reggeli pangás, és véletlenül dolgozni kellett volna, rosszul lett. Micsoda véletlen...

Az értelem mindenhol ottvan, mégcsak keresni se kell, mégis, rengeteget gondolkodom rajta, hogy ezek az emberek ténylegesen ilyen szerencsétlenek, tettetik, vagy csupán velem akarják elhitetni a dolgot. Neadjisten én vagyok zseni, de ilyen nincs...

Ez van...

Ahogy egy nyomorult szerencsétlen exem mondaná... :P

Jól olvasod. Valóban. Node előbb hagy meséljem el...

Egyik este maró unalmamban gondoltam egy nagyot, és csetelni indultam. A roppant szellemes, és találó "endoriszvagyok" felhasználónevet választottam. Eztán már csak be kellett lépnem egy beszélgetőszobába. Az Előszobát választottam, mivel gondoltam, ez kellőképpen diszkrét, ugyanakkor határozott döntésnek bizonyul. Így történt. Beléptem.

A szobában lévők különböző izgalmas üzeneteket írogattak ki, és csak ámultam, és bámultam, például:

jopasi86: csajok privibeeeee?
szekszybooooy: anyád
szurnalak69: valaki cam?
[encsakegylany]: nemáááááááááá
seggbeisjóBp: szekszybooooy: anyád <-- tiedét

Tehááát, bátor voltam, és én is beírtam, ami csak úgy jött spontán, pedig igazából nem vágytam sem privibe, sem camozni, sem chatsex, sem hasonló nyalánkságok, egyszerűen csak érdekeltek a reakciók.

endoriszvagyok: frissítő zöldtea, béke, és csend...

Mindez nem volt sem provokáló, sem irritáló, sem fájó, sem semmi egyéb. És csak vártam.
Néhány perc múlva megérkezett az első delikvens. Megkérdezte, hol lakom, hány éves vagyok, és mekkora a mellem. Kiléptem a beszélgetésből.

A következő ember webkamerázni akart. Mikor megkérdeztem, miért olyan fontos látnunk egymást, azt válaszolta, vetkőzzek le. Kiléptem.

A harmadik beszélgetőpartnerem már csak szimplán megkérdezte, mennyibe kerülne. Nos, azt hiszem, ez volt a legrövidebb beszélgetés. Kiléptem.

Negyedik? Tőle egy csodás ajánlatot kaptam, megnézhettem volna webkamerán, hogyan veri ki. Nem voltam rá kíváncsi....

Mire a következő ember befutott, kissé elálmosodtam, így a tiszteletköröl lefutása után megírtam neki, hogy elmegyek zuhanyozni. Erre ő megkérdezte, szoktam-e ujjazni magamat zuhanyozás közben. Itt besokalltam, kiléptem.

Meg úgy ebből az egész szarságból is kiléptem. Oltári, hogyha bárkinek azt írom az interneten, h szőke kék szemű csaj vagyok, akkor rögtön ezt képzelik el rólam:

Ez nem én vagyok. És még ha én is lennék, akkor sem vágynék olyasmikre, mint amiket ezek a hímek ajánlottak nekem.
Felháborító, hogy a tisztelt férfinépség szerint a nő mint olyan csak egy sz*pób*szógép, aki főzmostakarít, és hoz haza pénzt, másra nem jó.

Kérdés, hogy honnan veszik mindezt a férfiak? Ezekszerint ezt meg lehet csinálni valakivel? Mert valaki rászoktatta őket erre a viselkedésre...

Én egy olyan társadalomban akarok élni, ahol a női nem azt mondja:

"Tudok gondolkodni, kijártam a 8 általánost, nem vagyok ingyenprostituált, nem ujjazom magam zuhany közben, mert olyankor tisztálkodni szoktam, nem érdekel, hogy vered a farkad, nem vetkőzöm le neked, nem masztizok élőben webkamera előtt, nem vagyok sem a cseléded, sem a játékszered, érző lény vagyok, nem egy lyuk!!!"

És mindezt vállalja is, nem csak mondja...

Cső! Ma is felkeltem, felöltöztem, és ha ez még nem lenne elég, hát itt ülök a suliban. Számtech. Asszem nemsokára lesz annak a böjtje, hogy egészen eddig nem figyeltünk, jövő7en ZH, és senki nem tud semmit*. *hazudtam, nekem van róla fogalmam... boccs...

A tanár rohangál körbe, mint a mérgezett gólyafos a levegőben, és mutogat mindent vadul, asszem már kicsit kezd mérges lenni....

DE ami eddig a legjobb volt: lerobbant alattam 1 metró. Ez még önmagában nem tragédia, plusz ha minden nap elkések, nem számít ez a bizonyos kedd, de akkor is, kellemetlen volt. Én nem botránkoztam meg, de a mellettem helyet foglaló nyugdíjas asszony, illetve a másik oldalamon ülő kétcsillió tonnás kancigány mélységesen felháborodtak... 
Kicsit logikusan belegondolván, az egyik ingyér utazik, a másik pedig szintén, mert bliccel, míg nekem a farzsebemben vigyorog a bérletem, háááát.... Kinek is van oka háborogni? Jó, haggyuk, nem érdekes. DE ezek után ha a BKV kedves, figyelemreméltó, művelt, és tisztelettudó ellenőrei belémkötnek, és sem jónapottal köszönök nekik :)

Persze, ott állnak a metrókijáratnál. Azonnal vérszemet kapnak, amint megpillantanak, dehát mit várok tőlük - a viziló is nagy, és büdös, és buta, mégsem kér sem jegyet, se bérletet. Kedves útitársaimba meg se próbálnak belekötni, csupán engem szemelnek ki, mert a diák számát nem írtam rá a szelvényre. Nem vagyok ideges.

Ez egy törékeny szimbiózis. Én nem veszek bérletet, a BKV meg nem vesz buszokat, de ha még veszek is, a sok bliccelő miatt úgyis lerobbanunk - és én is szívok vele.

Ha megkérdeznék pár embert, ezt mondanák erre:

Ez az értelmi szint. Sajnos. Senki nem tehet semmiről, de mindenki elvárja a másiktól, hogy szebb, jobb legyen az utazás. Pedig mindenki tudja,. hogyha budapesti közlekedésre vagy utalva, akkor

• beszopódsz a dugóba autóval
• beszopódsz a dugóba taxival
• gyalogolsz
• elütnek a bicikliddel együtt
• vagy pedig:

Ez nem állapot, de én akkor is veszek bérletet minden hónapban, hiszen nem tehetek mást. Az anyázás nem hosszútávú megoldás. De ez van.